Napok óta nem találom a helyem, egyhelyben toporog a szívem és a lelkem. Elvesztettük a Mamát (ő az édesapám anyja) rövid, de súlyos betegségben. Leukémia - a kezelések még el sem kezdődtek, megállt a szíve, nem bírta tovább.
Valamikor március végén került kórházba, hetekig titkolta előttünk, hogy kiütések jöttek a lábaira - azt mondta, akkor akart szólni, amikor eladta a paprika palántát. Szerencse, hogy a szomszédasszonya, akinek megmutatta, az észen volt és azonnal szólt az orvosnak... vérvétel, az eredmény láttán azonnal beutalták a kórházba, azt ígérték, hogy még itt lesz velünk 10-15 évet - végül Miskolcon kötött ki, messze az otthonától. 12 hét alatt több csontvelő mintavétel zajlott, eredménytelenül. A végleges diagnózist halála előtt 1 héttel közölték: akut leukémia, elrákosodott a csontveleje, maximum 3-4 hónap van már csak hátra.
Utolsó találkozásunk alkalmával már annyi ereje sem volt, hogy visszatornázza magát az ágyban. Láttam a szemében, hogy feladta. Hiába ígértem meg, hogy lehozom kedvenc helyére a Balatonra, már nem tudtam teljesíteni a kérését. Pedig még a barátnőjével is megbeszélte a részleteket: mi levisszük, ők ott lesznek 1 hétig, mi visszavisszük őket. Az utolsó héten állítólag azt mondta: Klári, ebből már nem lesz semmi sem... (ezt a temetésen suttogta el nekünk a barátnője).
Nem találom a helyem napok óta. Csütörtökön reggel hazarohantunk, nagybátyámék és anyukám akkor mentek rendezni a kórházi dolgokat (ruhát vinni, halotti anyakönyvi kivonat); pénteken pedig hazahozták a Mamát. Szülőfalumban lévő szokás szerint a halottat hazahozzák a házához, megmutatják a gyászoló családtagoknak, közben a házának ajtaja nyitva van, hogy még utoljára a lelke körbejárhassa... aztán a temetőben lévő ravatalozóban viszik. Szombaton temettük.
Vannak dolgok, amik eltávoztak vele együtt, amiket én már nem tudok ugyanúgy megcsinálni, hiába szeretném. De azt tudom, hogy az volt az elmúlt 2 évben a kívánsága, hogy bárcsak Ő szenvedne helyettem.
Édesapámtól nem messze nyugszik, nagyapám oldalán a temetőben. Most már valahonnan máshonnan vigyáznak ránk. Rettenetesen nehéz elfogadni, hogy ahogy az ember öregszik, egyre több általa szeretett ember távozik - pedig aki egyszer megszületett, az nem kerülheti el a sorsát.
Édesapámtól nem messze nyugszik, nagyapám oldalán a temetőben. Most már valahonnan máshonnan vigyáznak ránk. Rettenetesen nehéz elfogadni, hogy ahogy az ember öregszik, egyre több általa szeretett ember távozik - pedig aki egyszer megszületett, az nem kerülheti el a sorsát.
