Négy hosszú év után újra láthattam a tengert. Sós levegő, napsütötte zöldségek-gyümölcsök, a kék tenger színe mindenhol... erre vágytam már igazán! Azt hiszem mindenkinek van egy saját, külön bejáratú szerelme - nekem ebből több is akad: a férjem, India és Horvátország.
Pag szigete már nem ismeretlen előttünk, holdbéli tájával újra és újra lenyűgöz. A táj csalóka: a kompról lehajtva csipkés kőrengeteg fogadja a nyaralókat, van akit ez kissé elriaszt és azt gondolja: uramisten, hová kerültem?! Ez a kép rendületlenül tartja magát több kilométeren át, amíg feltűnik pár bokor néhány bárány és kőkerítés társaságában.
Ne állj meg kedves Utazó, ne dőlj be a látványnak! Csak menj, menj úticélod felé, békés halászfalu vár az út végén, kicsi gyöngyszem, ahol a sirályok hangosan kacagnak az aznapi halfogás gazdagsága láttán (tudják, hogy ők is részesednek belőle, bolondok lennének feleslegesen dolgozni a napi betevő falatért!).
Strandolni a ház előtt kell - finom meleg vizet hoz az áramlat, nem érdemes máshová vágyódni, ez maga a tökéletesség. Lehetséges elfoglaltság még a láblógatás, szigorúan csak a tűző nap enyhülése után!
Az ezeréves átlagkorú olívafák is arról tesznek tanubizonyságot, hogy rengeteg dolgot láttak az évszázadok során, ezért "becsavarodtak".
Vagy lukacsosra rágta az idő vasfoga....
A faluban ön- és közveszélyes bárányok és pincérek szaladgálnak, az utóbbira figyelmeztető táblát is kihelyeztek:
És finom sült hal illata tölti be a levegőt esténként....
De egy kellemes borozóba is beülhetsz bármikor....
2011. szeptember 13. - ezt a bejegyzést még nem fejeztem be... pedig két hónapja elkezdtem már! Vágyom vissza a tengerre, sokat segített a bőrkiütések eltüntetésében is, a bucik méretének csökkentésében is. Valószínűleg az ottani nyugalom, a kikapcsolódás sokat segített ebben. Itthon miért nem lehet ezt megvalósítani? - kérdezem magamtól. A válasz pedig mindig csak elmarad...
Szeretem a szépet, igyekszem képek formájában visszaadni, amit én láttam az idén a tengeren, amatőr szinten természetesen. Lun-Tovarnele falucskája a szívembe lopta magát, valószínűleg nem ez volt az utolsó találkozásunk.
Meg kell, hogy említsem a horvát barátainkat is, ahol a házaspár nőtagja autoimmun betegséggel küzd, már 20 éve. 4 évig tartott, mire felállították nála a helyes diagnózist. Végtelenül örültem a velük való talákozásnak, hogy erőt adtak és buzdítottak a történeteikkel. Rengeteget mosolyogtam egymás iránti csipkelődésükön, a mélyen vallásos Marcella, aki abban hisz, hogy az ima és Isten erejével tudja fenntartani az állapotát már 20 éve (mennyire fontos a hit!) és a férje, aki földhözragadt mérnökember és úgy gondolja, hogy az elmének csodás hatalma van és képes gyógyítani önmagát. Ez a két ember csodálatos szerelemmel néz egymásra - azt hiszem ez lehet az egyik kulcsa, hogy még mindig itt vannak egymásnak 20 év küzdelem után is.
