2018. február 27., kedd

Valamit összeszedtem

Mozgalmasan telik az újév első 2 hónapja: január közepén a férjem csúszott meg és esett le a lépcsőn a munkahelyén, ami azt eredményezte, hogy jó pár napig alig tudott mozogni a zúzódásaitól - szerencsére csontja nem törött és más, komolyabb baja sem lett. Hogy hogyan csúszott le? Nem emlékezett rá, csak arra, hogy nem kapott levegőt hosszú másodpercekig. Hálás vagyok a kollégáinak, hogy bevitték az ügyeletre és készítettek röntgenfelvételt a kórházban róla, orvos is megnézte. Aztán hazahozták a drágámat, jó pár napig még a fotelből, ágyból való felkelés - leülés is fájdalmat okozott neki. Nem volt mit tenni, zuhanyoztunk, öltöztünk - együtt. Azóta már újra dolgozik, de még mindig érzi a bordáin, ha hirtelen mozdulatokat csinál.

Most meg én vagyok beteg, összeszedtem valamit. Voltam kezelésen múlt csütörtökön, már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, így maszkban ültem a kórházban a betegtársak között, nehogy megfertőzzek bárkit is. Mert mindenki más kezelést kap ott is, ez tulajdonképpen egy járóbeteg osztály, ahol kemókat is adnak a jobb állapotú betegeknek. Persze a repülőgépen mindenki köhögött, szóval szerintem egész Európa dögrováson van. Hétvégén már hőemelkédesem is volt, hétfőn elmentem a háziorvosomhoz. Mivel most már zöldet fújok a zsepibe, ezért kaptam antibiotikumot. A kezdeti vírusos megbetegedés átfordult egy bakteriális felülfertőzésbe. Azt mondja a párom, hogy az éjszaka mintha jobban aludtam volna... a közérzetem talán egy kicsit javult, de finoman szólva is a kanapén elfeküdve szebbnek látom a világot. 

Aztán a háziorvosnál megint a szokásos dolog fogadott: bemegyek, húzok sorszámot a fali tartóban szereplő korongokból, leülök és körbekérdezek, hogy kinél van a sorszámomat megelőző szám. Többen lehurrognak, hogy ők aztán nem húztak sorszámot, mert hogy ez egy hülyeség és hogy amúgy is össze-vissza vannak a sorszámok a tartóban és ennek semmi értelme sincs. Megkérdezem a legjobban hurrogó fiatal hölgyet: ezek szerint nem akar bemenni a doktornőhöz? Hiszen ki van írva az ajtóra és mindenhová: kérem, húzzon sorszámot. Közölte velem, hogy érkezési sorrend van. Erre mérgesen felállt, húzott sorszámot és kicserélte az enyémmel, közben azt dohogta, csak azért, hogy magának jó legyen. Aztán nem türtőztettem magam, odavágtam neki, hogy 70 kemó (bocsánat, túloztam, csak kb. 30 és hetvenvalahány kísérleti infúzió) után ne várja már el tőlem, hogy megjegyezzem a soha nem látott emberek arcát. Hozzátettem még azt is, hogy sem Onkológián, sem egyéb kórházakban nincs ebből vita sehol sem, sorszámot kell húzni és ennyi. A hölgy végigdohogta a következő fél órát, többször összevitatkoztak azon egy bácsival, hogy ki is volt ott előbb - talán erre is jó lett volna, ha húznak sorszámot érkezéskor. Aztán mérgében Ő is és a bácsi is, visszatette a sorszámot a tartóba, ezzel előidézve azt a problémát, amire Ő maga volt a leginkább mérges: összekutyulta a sorszámokat. Próbálta szépíteni a helyzetet, hogy odaszólt: ha be akarok menni előbb, mert rosszul vagyok, akkor menjek nyugodtan, akkor beenged. Megköszöntem és mondtam neki, hogy nem vagyok rosszul, csak beteg vagyok és ki tudom várni a soromat. Fogalma sincs róla, hogy 2009. júniusa óta hány órát töltöttem várakozással; szerintem már egészen jól csinálom :) 

Hogy mi a bosszantó mégis ebben az egészben? Hogy megnehezítik a doktornő munkáját és a saját maguk életét és az, hogy a végén a mégis összekutyulták a sorrendet, pedig pont ezért morogtak. 

Mi a tanulság? Legközelebb is húzok. Szegény doktornő, amikor leraktam az asztalára a korongot, rám nézett, mosolygott egy nagyot és azt mondta: 3 éve próbálom megtanítani ezt az embereknek. Ennyi, nekem ezért a mosolyért már megérte. Szerintem kis dolgokkal is jobbá tudjuk tenni mások napját.

Vasárnap még volt annyi erőm, hogy lementünk a Balaton partjára egy fél órára, megnézni miket hozott létre a hideg, a szél és a közel nulla fokos víz: ez szinte egy csodaország, jégből!