2011. december 30., péntek

Ünnepek jönnek-mennek

Már Karácsony után, de még az Újév előtt állunk. A természet természetesen most is tudja a dolgát: azt terveztük, hogy a saját és párom családjának meglátogatása után hazamegyünk a saját kuckónkba - és lám: megfáztunk! Most édesanyáméknál vagyunk és nem csinálunk semmi mást, csak fekszünk és felváltva köhögünk. Lehet, hogy eleve ezt kellett volna tervezni és semmi egyéb elfoglaltságot, mert aki egész évben csak rohangál, annak valamikor ki kell magát pihennie (vagy a természet közbeszól és teszi a dolgát, leállít egy kicsit). A legnehezebb az, hogy hallgatni kellene a testünk jelzéseire: ha már kicsit is csúnyábban köhög az ember párja, akkor bizony erősebben a sarkunkra állni és odapirítani, hogy drágám: akkor most kicsit pihenni kellene, nemde? Azt hinné az ember, hogy aki már megjárta a fél poklot és a fél mennyországot, aki annak köszönheti az életét, hogy elkezdett figyelni önmagára, az élete végéig képes ezt jól gyakorolni. Ez bizony tévedés. Annyira hajlamos vagyok elsiklani a figyelmeztető jelek felett!

Volt szerencsém találkozni újra azzal az orvos ismerőssel, aki beajánlott bennünket Szegedre. Beszélgettünk... Ő élvezettel hallgatta egy ember meséjét arról, hogy másképp is lehet gyógyulni. Én élvezettel meséltem egy olyan orvosnak, aki nem nevet ki, amikor azt említem, hogy a pozitív gondolatoknak teremtő ereje van. Furcsa helyzet az, amikor egy orvos maga állítja azt, hogy nem érti, hogy a saját szakmája miért nem hajlandó együttműködni jobban a természetközeli gyógyászattal. És értetlenül áll a dolgok előtt, amikor fitoterápiát említ az egyik helyi rádióműsorban, aztán meg felhívják a kollégái, hogy micsoda butaságokat beszél...és visszakérdez: miért, mit gondolsz, a sok-sok gyógyszer nagy részének mi az alapja? Miből állítják elő a kemókhoz szükséges mérgeket? Bizony növényekből... talán nem kellene elfelejteni, hogy a természet körbefog bennünket, nélküle mi sem léteznénk. Nemcsak kihasználni kellene... Élvezhetjük mi a modern élet minden előnyét (felfújt fehér kenyerek, tartósítószeres felvágottak, hormonkezelt húsok, vegyszerezett só és zöldségek, kozmetikumok mindenféle rákkeltő anyaggal dúsítva és ez csak a felsorolás kezdete), az én nemzedékem talán még nem ebbe született, a fiatalabbak azonban már igen - ki tudunk belőle egyáltalán törni? Szeretném azt hinni, hogy igen. Legyen ez is egy kívánság 2012-re.



2011. december 18., vasárnap

Hóember

Pontosan tavaly karácsonyra édesanyámtól kötőtűt és könyvet kaptam ajándékba, hogy kicsit lefoglaljam a gondolataimat. Ez mintha mindenkiben közös lenne: aki átesik a kezeléseken, az utána (alatta) túl sokat gondolkodik és néha elszáguld a fantázia valami irdatlan irányt véve és nehéz a gondolatokat visszaterelni a mostba, a jelenbe. Aztán kötöttem pár kisruhát a keresztlányom babáinak - de éreztem, hogy nem ez az igazi elfoglaltság. Vásároltam két darab horgolótűt is, majd nekiálltam a Barka horgolósuli oldalon található instrukciók alapján "alkotni". Most ott tartok, hogy jól boldogulok az alapokkal, ha megfelelő leírást találok, azt igyekszem megvalósítani. Sokat segít a koncentrálás fejlesztésében, a kezeim tornáztatásában (mert bizony lelassultam a kemók alatt).

Megmutatom a hóemberkémet, amit a  Praktika magazin egyik olvasója által beküldött leírás alapján készítettem (kicsit csámpás, de én művem!)


Illetve nemrég fejeztem be Annás útmutatása alapján egy nagyikockás vállkendőt, amit maradék (egy-egy) gombolyag fonalból horgoltam (a befejezéshez azért csak kellett rendelni még egy kis barack színűt):




A hugom születésnapjára is készült egy sapka, de azt újra el kell készítenem, mert rózsaszín vagy lila színűre tart igényt!! (ez pedig acélkék lett)


2011. december 16., péntek

Karácsony felé... (Juhász Gyula)

"Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben."
 
Tavaly óta újra szeretem a karácsonyi ünnepeket és ez az idén sincs másképp. Várom a napokat, amikor pihenéssel töltjük az időt; hazamegyünk szülőfalumba, majd a párom szüleit is meglátogatjuk.
 
Azt vettem észre, hogy igazán jót pihenni csakis és kizárólag a szülői házban lévő ágyon tudok. Hiába van itthon rendes ágyunk, megfelelő matraccal - a szívem mégiscsak odahaza tud megpihenni. Meséltem már, hogy az én szülőfalum az egy Heves megyei község, Boldog? Amikor fiatalként munkát kerestem a nagyvárosban, Győrben, minden munkaadó-interjúztató azzal poénkodott: és Boldogon boldogok az emberek? Elég bután néztem ezekre az emberekre, mert ennyire erőltetett kérdést feltenni.... de így 13 évvel a kérdés után is ugyanazt tudom válaszolni: igen, boldogok a boldogi emberek.
 
Már csak egy hét van az ünnepekig... ez az első év, amikor más lesz a Szenteste menetrendje, mint eddig. Amióta az eszemet tudom, azóta mindig nagyanyáméknál vacsoráztunk és Ő készítette a vacsorát, bejglit. Mindig újított valamit, éppen amit látott az aktuális főzőműsorban, azt leegyszerűsítette és tálalta. Legutóbb a bejgli tetejét megkente zsírral, ezután a felvert tojással - ami persze lecsúszott a zsíros rétegről, így a bejgli fakó lett. Mondta neki anyukám, hogy ne kísérletezzen és hogy jövőre csak normális bejglit csináljon, újítás nélkül...
 
Az idén magunk maradtunk, már nem süt bejglit nagyanyám. Anyám készülődik neki most ennek a tevékenységnek; hiába no: öregszünk. Gyerekeinkben fognak folytatódni ezek a hagyományok, remélem, hogy nekem is lesz alkalmam továbbadni a "tudományomat" egyszer egy kisembernek. Legyen ez a karácsonyi kívánságom 2011-ben.

2011. október 20., csütörtök

Új lehetőségek

Körülbelül fél éve rágják már a fülemet, hogy próbáljam ki... hogy legyek már bátrabb és vágjak bele..... hogy legyek erős és hagyjak fel az önsajnálattal, amiben hónapok óta tespedem.... azt hiszem, hogy már cafrangos-rojtos a fülem széle a sok rágcsálás miatt!

Tegnap elmentem talpmasszázsra, Katám tanácsára - hogy előrébb lépjünk kicsit az állapotomban. Megveregetem a vállam, amiért ilyen bátor vagyok és bevállalós :-) persze megint 1 órás utat kell ezért levezetni, de már megszoktam, hogy a jó szakemberek soha nem a közelünkben élnek. (a párom is, mert Ő vezet kis családunkban).

Apropó, a jó szakember ismérvei: lehetőleg ne kérjen el csillagászati összeget, azért amit csinál. Az én szememben az már kicsit sok, amikor bárki is elkér tízezer feletti összegeket 20 perces energiakezelésért vagy csodaszerekért. Tisztelettel megmaradok az egyszerűbb, szerényebb dolgoknál - volt már néhány emberke a környezetemben, aki ezt nem akarta megérteni, hát bizony azokat leépítettük...

Vissza a talpamhoz: nagyjából már tisztában vagyok vele, hogy ha nem működik valamelyik testrészem - ha elég figyelmes vagyok önmagamhoz, akkor ez olvasható a különböző jelekből; az elmúlt másfél hétben a vesémet érzem, hogy nem az a 100%-os teljesítmény; persze hogy megerősítettek ebben tegnap - fájdalmas egy első találkozás volt, fizikális fájdalommal a masszázs alatt, de kibírható, a kórházi kínzásokhoz képest kiskutyafüle az egész. Mint tudjuk, a talpunkban van az egész testünk.... meg a tenyerünkben is.... és én hiszek a keleti alapú orvoslásban, jobban, mint a "modern nyugatiban". Legfőképpen ez a fontos, hogy hinni kell abban, amibe belevágtunk!

Tehát most ez erősíti a hitemet, hogy az idegvégződéseket stimuláljuk és remélem, hogy hamarosan jelentkezni fog ennek áldásos hatása (pl. leapad a nyaki bucim).

A remény és a célok a legfontosabbak - mindkettő legyen bőven.


2011. szeptember 23., péntek

Szilvikének és Attilának

Szerdán este magamra maradtam, mert a férjem elutazott itthonról. Nem mindig szeretem ezt az állapotot, hogy ha egyedül hagy, de ez ellen nem lehet mit tenni. A munka az munka.

Felfedeztem, hogy régen jártam erre és készítettem egy új bejegyzést. Akkor este láttam, hogy van még egy emberke, aki rendszeresen olvasgatja kesze-kusza soraimat. Kíváncsi ember lévén természetesen beleolvastam az Ő blogjába is, és végigsírtam az estét. Sajnos nem volt erőm minden bejegyzést átolvasni, mert a lelkem megálljt parancsolt egy idő után, nem bírtam... képtelen voltam. Azonban napok óta csak azon jár az agyam: NEM TUDOM, hogy az Isten (Sors vagy Élet) hogyan mérhet ilyen mértékű küzdelmet emberekre, amit Szilvikére és Attilára mért. Az én küzdelmem eltörpülni látszik mindammellett, amit Ők csinálnak végig!!

Őszintén remélem, hogy jóra fordulnak náluk is a dolgok hamarosan! Istenem, kérlek adj nekik Erőt, hogy mindig ép elmével, tiszta fejjel tudjanak küzdeni és mindeközben szeressék egymást és kitartsanak a legzordabb napokon is.

Szeretettel: Ragini - Regina

Szeretném még azt is megemlíteni, hogy ma van az 5. házassági évfordulónk ... őrületes erőt adott a szerelem, a szeretet a mélyponton is. A párom akkor sem hagyott el, amikor a saját orvosom ezt tanácsolta neki, mint lehetséges gyógyító eszközt... akkor sem hagyott el, amikor a hányós-zacskót kellett tartania a kórházban... és akkor sem, amikor azt kértem tőle, hogy hozzon engem haza és ne vigyen többet vissza a kórházba, akármi lesz is a vége, mert én itthon akarok lenni, az én kis kuckómban. Hozzá fordulok, ha rosszat álmodom, hogy védjen meg. Vele beszélem meg a hétköznapok dolgait is. Őrületes dolgokat tud művelni a két ember közötti összetartozás. Köszönöm neki, hálás vagyok érte, hogy velem van, hogy velem maradt.

Az esküvői meghívónk idézeténél maradok:

"Ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra.
Egyetlen leszel számomra a világon és
én is egyetlen leszek a Te számodra.
Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű:
Jól csak a szívével lát az ember.
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

A. de Saint-Exupéry: A kis Herceg



2011. szeptember 21., szerda

2011 Szeptember

A helyzet hónapok óta változatlan nyaki buci téren, mintha megállt volna az idő velem. Ez elég kétségbeejtő állapot, néha az őrülettel határos, igyekszem élni a mindennapokat, de a reggeli tükörbe nézés az mindig felér egy tortúrával. Nagyon szeretném visszakapni a régi formámat! Aztán felöltözöm, bekötöm a nyakam valami sállal és bemegyek dolgozni. Hetente megnézem az interneten, hogy az orvostudomány kitalált-e már valamit, ami megoldhatja a helyzetemet kemó és sugár nélkül? Hiszen a kemó nem hatott...ezt már próbáltuk.

Új lehetőség lehet a génmódosított immunsejtekkel való gyógyítás, nemrég olvastam, hogy a Pennsylivaniai Egyetem egyik kísérletéről, jól be is lájkoltam az egyik közösségi oldalon. Állítólag 3 hét alat kisöpörték CLL-ben szenvedő betegekből a daganatokat, olyanoknál, ahol nem nagyon volt már más lehetőség! A jövőbeni tervek között szerepel, hogy más típusú betegségekre is továbbfejlesztik.

Egyébként a helyzet tényleg furcsa: nagy bucival járkálok, miközben dolgozom teljes gőzzel, a véreredményem viszonylag normális (vérsüllyedés nem OK, fehérvérsejtszám madjnem OK). Igyekszem sokat pihenni, megtartani egy egyensúlyt az életemben; miközben minden nap szembesülök azzal, hogy a dolgok még mindig nincsennek rendben. Meddig lehet ezt csinálni? Ha kétségbeesek, a párom szemében látom a rémületet. A család előtt megint nem lehet kétségbeesni, mert akkor ők is nekiállnak pánikolni. Tehát csak bátran előre...

Pont a múlt héten találkoztam az egyik régi szomszéddal, akinek mutattam, hogy nézd, ez van a nyakamon... hogy nézek már ki, aztakutyamindenségit. Erre csak azt felelte: láttalak én már sokkal rosszabb állapotban is tavaly tavasszal. Azt hiszem ez meggyőzött arról, hogy életet látnak a szememben, talán most nem is kell más.

Szoktam nevetni, amikor azt gondolják, hogy mumszos vagyok és megkérdezik, hogy aranyoskám, mi a baja? Elmondom olyankor, hogy daganatos betegségem van, de hogy milyen stádiumban vagyok vagy hogy mit tudnak velem kezdeni, azt sosem mondom, mert én magam sem tudom a helyes választ. Annak idején már a hármas stádiumra "gyanakodtak", de a hirtelen bekövetkezett javulás után szerintem ez max. kettes lehet jelen pillanatban.

2011. július 14., csütörtök

I love Croatia

Négy hosszú év után újra láthattam a tengert. Sós levegő, napsütötte zöldségek-gyümölcsök, a kék tenger színe mindenhol... erre vágytam már igazán! Azt hiszem mindenkinek van egy saját, külön bejáratú szerelme - nekem ebből több is akad: a férjem, India és Horvátország.

Pag szigete már nem ismeretlen előttünk, holdbéli tájával újra és újra lenyűgöz. A táj csalóka: a kompról lehajtva csipkés kőrengeteg fogadja a nyaralókat, van akit ez kissé elriaszt és azt gondolja: uramisten, hová kerültem?! Ez a kép rendületlenül tartja magát több kilométeren át, amíg feltűnik pár bokor néhány bárány és kőkerítés társaságában.


Ne állj meg kedves Utazó, ne dőlj be a látványnak! Csak menj, menj úticélod felé, békés halászfalu vár az út végén, kicsi gyöngyszem, ahol a sirályok hangosan kacagnak az aznapi halfogás gazdagsága láttán (tudják, hogy ők is részesednek belőle, bolondok lennének feleslegesen dolgozni a napi betevő falatért!).


Strandolni a ház előtt kell - finom meleg vizet hoz az áramlat, nem érdemes máshová vágyódni, ez maga a tökéletesség. Lehetséges elfoglaltság még a láblógatás, szigorúan csak a tűző nap enyhülése után!


Az ezeréves átlagkorú olívafák is arról tesznek tanubizonyságot, hogy rengeteg dolgot láttak az évszázadok során, ezért "becsavarodtak".


Vagy lukacsosra rágta az idő vasfoga....



A faluban ön- és közveszélyes bárányok és pincérek szaladgálnak, az utóbbira figyelmeztető táblát is kihelyeztek:



És finom sült hal illata tölti be a levegőt esténként....


De egy kellemes borozóba is beülhetsz bármikor....


2011. szeptember 13. - ezt a bejegyzést még nem fejeztem be... pedig két hónapja elkezdtem már! Vágyom vissza a tengerre, sokat segített a bőrkiütések eltüntetésében is, a bucik méretének csökkentésében is. Valószínűleg az ottani nyugalom, a kikapcsolódás sokat segített ebben. Itthon miért nem lehet ezt megvalósítani? - kérdezem magamtól. A válasz pedig mindig csak elmarad...

Szeretem a szépet, igyekszem képek formájában visszaadni, amit én láttam az idén a tengeren, amatőr szinten természetesen. Lun-Tovarnele falucskája a szívembe lopta magát, valószínűleg nem ez volt az utolsó találkozásunk.


Meg kell, hogy említsem a horvát barátainkat is, ahol a házaspár nőtagja autoimmun betegséggel küzd, már 20 éve. 4 évig tartott, mire felállították nála a helyes diagnózist. Végtelenül örültem a velük való talákozásnak, hogy erőt adtak és buzdítottak a történeteikkel. Rengeteget mosolyogtam egymás iránti csipkelődésükön, a mélyen vallásos Marcella, aki abban hisz, hogy az ima és Isten erejével tudja fenntartani az állapotát már 20 éve (mennyire fontos a hit!) és a férje, aki földhözragadt mérnökember és úgy gondolja, hogy az elmének csodás hatalma van és képes gyógyítani önmagát. Ez a két ember csodálatos szerelemmel néz egymásra - azt hiszem ez lehet az egyik kulcsa, hogy még mindig itt vannak egymásnak 20 év küzdelem után is.

2011. június 15., szerda

Amikor a szív és a lélek megáll egy időre...

Napok óta nem találom a helyem, egyhelyben toporog a szívem és a lelkem. Elvesztettük a Mamát (ő az édesapám anyja) rövid, de súlyos betegségben. Leukémia - a kezelések még el sem kezdődtek, megállt a szíve, nem bírta tovább. 

Valamikor március végén került kórházba, hetekig titkolta előttünk, hogy kiütések jöttek a lábaira - azt mondta, akkor akart szólni, amikor eladta a paprika palántát. Szerencse, hogy a szomszédasszonya, akinek megmutatta, az észen volt és azonnal szólt az orvosnak... vérvétel, az eredmény láttán azonnal beutalták a kórházba, azt ígérték, hogy még itt lesz velünk 10-15 évet - végül Miskolcon kötött ki, messze az otthonától. 12 hét alatt több csontvelő mintavétel zajlott, eredménytelenül. A végleges diagnózist halála előtt 1 héttel közölték: akut leukémia, elrákosodott a csontveleje, maximum 3-4 hónap van már csak hátra. 

Utolsó találkozásunk alkalmával már annyi ereje sem volt, hogy visszatornázza magát az ágyban. Láttam a szemében, hogy feladta. Hiába ígértem meg, hogy lehozom kedvenc helyére a Balatonra, már nem tudtam teljesíteni a kérését. Pedig még a barátnőjével is megbeszélte a részleteket: mi levisszük, ők ott lesznek 1 hétig, mi visszavisszük őket. Az utolsó héten állítólag azt mondta: Klári, ebből már nem lesz semmi sem... (ezt a temetésen suttogta el nekünk a barátnője).

Nem találom a helyem napok óta. Csütörtökön reggel hazarohantunk, nagybátyámék és anyukám akkor mentek rendezni a kórházi dolgokat (ruhát vinni, halotti anyakönyvi kivonat); pénteken pedig hazahozták a Mamát. Szülőfalumban lévő szokás szerint a halottat hazahozzák a házához, megmutatják a gyászoló családtagoknak, közben a házának ajtaja nyitva van, hogy még utoljára a lelke körbejárhassa...  aztán a temetőben lévő ravatalozóban viszik. Szombaton temettük. 

Vannak dolgok, amik eltávoztak vele együtt, amiket én már nem tudok ugyanúgy megcsinálni, hiába szeretném. De azt tudom, hogy az volt az elmúlt 2 évben a kívánsága, hogy bárcsak Ő szenvedne helyettem.

Édesapámtól nem messze nyugszik, nagyapám oldalán a temetőben. Most már valahonnan máshonnan vigyáznak ránk. Rettenetesen nehéz elfogadni, hogy ahogy az ember öregszik, egyre több általa szeretett ember távozik - pedig aki egyszer megszületett, az nem kerülheti el a sorsát.

2011. május 22., vasárnap

2011 május

Nem tudom, hogy miért váltakoznak jobb és rosszabb hetek az "egészségi" állapotomban. Két hétig tökéletesen jól érzem magam, azután pedig egy mély zuhanás, nyaki buci duplájára beduzzad, fájdalmas és ilyenkor napokig szinte nem térek magamhoz. Hihetetlen, hogy most, amikor jól érzem magam, akkor a kollégáim bátran jönnek oda hozzám, hogy óriási a változás a 2 héttel ezelőtti állapotomhoz képest! Azt mondják, hogy a limfómában nem fájdalmasak a megduzzadt nyirokcsomók. Az enyémek miért fájnak? Ha dokumentálnánk a hétről hétre változó bucim méretét, dátummal ellátott fotókkal, az orvosaim nem hinnének el, hogy 2 héttel ezelőtt a nyakam dupla méretet öltött, most pedig visszahúzódott. Miért váltakozik a bucik mérete napról napra?

Most a jobbik periódusom zajlik éppen. Étvágyam töretlen, nem fogytam semmit; szokásomnak megfelelően továbbra is az a nagydarab vagyok. Pedig néha én is szeretnék bikiniben feszíteni a strandon (ja, most jövök rá, hogy a napot is kerülni kell...!) szóval akkor bocsi, de megint a tavalyi trend marad: hosszú újjú vékony felső, kalap és vászonnadrág - így kell kérem a strandra menni!

Nagymama kórházban van már 6. hete - találgatják a betegségét. Az első 3 hét utáni zárójelentésen ITP szerepelt (vérzékenység), de majd a  mintavétel mutatja meg az igazi okát a bajának... a baj csak az, hogy már a harmadik csontvelő mintát vették, eddig különösebb értékelhető eredmény nélkül. Végül is nem kapkodják el az eredményt...

Munkában nemrég szemétszedési szombatot tartottunk: délelőtt összegyűjtöttük azt, amit mások eldobálnak - délután pedig csevapot sütöttünk a kollégáknak (nekem tofut grilleztünk). Úton-útfélen lándzsás útifüvet vadásztam, mert még nem ismerem ezeket a növényeket annyira, mint szeretném és nem vagyok biztos abban, hogy egyezik a képen látottakkal vagy nem egyezik? Szeretnék részt venni egy gyógynövény túrán, ahol megismertetnek ezekkel a tudományokkal.

Édesanyámnál is új jövevények érkeztek a kertbe... ezek már a idősebbik generáció képviselői, a kisebbek még csak pár hetesek (azokról még nincs sztárfotó):


Közben persze megérkezett a töretlen napsütés: fűnyírás a mama nyaralójában, citromfű szörp készítése internetes recept alapján (alapanyag Helga biokertjéből), madárcsicsergés hallgatása blogírás közben, fotómasina próbálgatása különböző helyzetekben:


Végtelenül örülök, hogy végre itt a nyárias tavasz :-) mintha a testem szívná magába a küzdelemhez szükséges erőt a jó időből, a friss, üde színekből, a zamatos salátából, eperből - tagadhatatlanul jobban érzem magam!

Okvetlenül meg szeretném osztani nagypapám hagyatékát, a patkóból készült kerítést a nyaralónál - nem ámítás, nem csalás - ezek tényleg lópatkók! Csak összeálltak egy kerítésnek...



És végül, de nem utolsó sorban egy számomra nagyon jó hír, hogy az egyik küzdőtársam, aki hasonló cipőben jár-járt, mint én - saját útját járva (kemók nélkül), most már PET CT által is megerősítetten - MEGGYÓGYULT!!! 

2011. március 27., vasárnap

2011 március

Hosszú hetek küzdelme után ma végre elmondhatom azt, hogy a nyakamon lévő buci végre visszacsökkent a karácsony előtti méretre és őszintén remélem, hogy az a csökkenés tovább folytatódik és egyszerre csak eltűnik! 

Igazából nem is tudom, hogy mi történt - vírusos-bacis fertőzés vagy egyszerűen megint csak a rám (ki)mondott szavak súlya ülte meg a lelkem? Lehet, hogy mindkettő és mindkét verziót kezelni kellett: az előbbit sok-sok természetes dologgal (pl. fokhagyma mézzel gyógyszerek helyett; Maria Treben kis svédkeserűje), az utóbbit pedig sok-sok gondolkodással és a gondolatok helyrerakásával és azzal, hogy a lelkemet még erősebbé tegyem olyan helyzetekben, amikor valaki "rámolvassa", hogy ha nem megyek vissza a kórházba, akkor meghalok; főleg, ha ez egy személy a családunkból. Nem mindenki hisz ebben, amit csinálok, kételkedve merednek rám, amikor azt bizonygatom, hogy 1 évvel az utolsó kemó után is még itt vagyok és élek, a napok telnek múlnak és a párommal lehetek; számomra ennél nincs fontosabb dolog a világon. És ezt a körülményt meg akarom tartani, foggal-körömmel ragaszkodom ehhez, ebből nem engedek. 

Keményfejű és konok embernek tartom magam, gyenge lélekkel. Ezt harmóniába, egyensúlyba kell hozni, ami kemény feladat és a nap minden percében csinálni kell és nem lehet abbahagyni. Nagyon vártam már, hogy végre megérkezzen a tavasz és új erőt merítek a napsütésből :-) néha kell egy kis plusz energia!

Ma van a hugom névnapja, isten éltesse a Hajnalkákat!


2011. február 11., péntek

2011 január - február

Rajtam kívülálló okok miatt Katánál egy ideig szüneteltettük a találkozókat - egy másik emberke dolgozott   rajtam 3 hétig, egy halk szavú fiú - Ő is egy csodabogár vagy nem is tudom, hogy hogyan nevezzem. Én a materialista, két lábbal a földön járó ember az elmúlt hónapok alatt olyan dolgokat tapasztaltam, amit néha még most sem merek elhinni, de elfogadom, hogy létezik és már nem kérdezem, hogy miért? Mert megtanultam: nem minden kérdésre létezik válasz. 

Anyukám születésnapját ünnepeltük: 48 éves lett az idén. Hála az égnek sokat javult a kapcsolatunk az elmúlt hónapok folyamán is - most már úgy érzem, hogy meghallgatja amit mondok és szerintem én is képes vagyok többet beszélni, mesélni neki arról, hogy egyáltalán hogyan is érzem magam a mindennapos küzdelemben. Nehéz helyzet, hiszen messze élünk egymástól és nem engedtem neki, hogy lássa, amikor a kórházból hazahozott a párom az első fél év kezelései alatt, aztán a mentőprotokoll megindítása után végre láthatta, hogy hogyan viselem a kemókat, bennem hagyott centrális vénák tisztítását. Kétségbeesést láttam a szemében és én pont ezt akartam elkerülni.

Megint menni kell ellenőrzésre Szegedre - letelt az újabb 3 hónap. Bejelentkeztem. Persze izgultam miatta, mert még mindig, ha a kórházra gondolok, akkor egy csomó félelem társul hozzá: betegség, kiszolgáltatottság, higiénia hiánya, mi van, ha nem engednek haza? és ilyesmik. Ettől a sok izgulástól megint rosszabbul éreztem magam: új erőre kaptak a nyakamon lévő csomók - a doktornő amikor meglátott, megállapította, hogy nagyobbak. A véreredmény mellesleg egészen szép lett... kicsi vérszegénység, de semmi több!

Azt hiszem, hogy nekem sem kellett több - még inkább belementem ebbe a játékba: napról-napra rosszabbul éreztem magam tőle. Nem kellett volna, most már tudom - persze utólag mindig okosak vagyunk. Legközelebb azonban előre fogok gondolkodni és a történet tanulsága: minden gyógyító művelethez, kemóhoz és egyéb fincsiséghez az én beleegyezésem szükséges! Olyan hiszékenyek vagyunk mi emberek: ha valaki azt mondja - ma nagyobb a csomó a nyakadon! akkor hagyjuk, hogy ez a gondolat beépüljön a fejünkbe, a gondolat pedig utat tör és nekiáll rombolni. Azt mondják, hogy lassú betegség az enyém, lassan öl és nem kerülhetem el a kórházi kezeléseket. Ezzel a mondattal harcolok lassan már két éve, 2009 tavasza óta.

Persze megint Kata rángatott ki a bajból - nem tudom, hogy mit csinált, de csütörtök este annyira megkínzott az "energiakezelés" alatt, hogy kicsordultak a könnyeim. Az eddigi kellemes kineziológiai kezelés (bizsergés feeling) most rémes volt. Mintha összekavarta volna a belső szerveimet 2 mozdulattal! Lekecmeregtem a kezelőágyról azért valahogyan. Hazajöttünk és hazafelé a kocsiban azt mondogattam, hogy ha ma reggel felébredek, akkor innentől kezdve már minden rendben lesz. Felébredtem.

Február: van annak már 2 éve is, hogy nem tudtuk normálisan megünnepelni a férjem születésnapját. Az idén nagy murit terveltem ki - kisvonatot fog kapni tőlem, mert már olyan régóta vágyik rá :-) Most, hogy már jobban érzem magam, sütöttem áfonyakrémes tortát és terveztük, hogy hazamegyünk az anyuékhoz ünnepelni, amikor is a hugom telefonált, hogy beteg és ne menjünk! Oké, akkor maradunk itthon... az ajándékokat már pénteken becsomagoltam és hiába kérlelte a párom, csak szombaton nyithatta ki.


Jól sikerült a meglepi és persze hiába szeltem a tortából, hogy ugyan egyen már belőle, a kisvonat volt a sztár .. a torta várt pár órát, hogy végre megkóstoljuk. A tortával kapcsolatos tapasztalatom: a díszítő cukrot csakis a legutolsó pillanatban szabad rárakni!!


Várom a tavaszt, hogy végre kipróbálhassak pár gyógynövényt, amit Maria Treben könyvében olvastam. Szándékomban áll megszabadulni a nyakamon lévő csomóktól... Amíg a friss gyógynövényekkel teli tavasz megérkezik, addig is sétálgatunk a friss levegőn és próbálgatom a fényképezőgépem (még tanuló vagyok és csak lelkes amatőr):



2011. január 1., szombat

BÚÉK 2011

Boldog új évet kívánok Magunknak és Mindenkinek! Illetve ez így nagyon rövid és szűkszavú: egészségben gazdag, szeretet-teljes, gyerekkacagástól hangos, stresszmentes, munkával és energiával teli és még sorolhatnám azt a sok-sok pozitív gondolatot, amit csak kívánni tudok az új esztendőre:-)

A 2011-es év a teljes gyógyulás éve lesz és az örökbefogadásé, mert nekünk ugyebár sajnos még nincs.... és ahogy elnézem, még évekig nem is próbálkozhatunk, hogy saját babánk foganjon a kemoterápia "áldásos" hatása nyomán. De soha nem adjuk fel: gyerekünk márpedig lesz - vagy így vagy úgy!

A mostani étkezési szokásaim fényévre vannak attól, amit hónapokkal ezelőtt csináltam. Karácsony előtt Kata nyers zöldségevésre fogott egy héten át, hogy felkészüljek az Ünnepekre, amikor nehéz megállni, hogy ne csússzon le egy szelet bejgli vagy sütike.. Azonban megértettem, hogy hiába vagyok vegetáriánus, fontos, hogy ne csak szénhidrátot nyomjak befelé, hanem naponta meg kell, hogy egyek bizonyos mennyiségű zöldséget és/vagy gyümölcsöt és sok-sok vizet inni.... Annyi mindent elolvastunk már; hjaj, de sokan ellenzik a gyümölcsevést - de az a két alma kimondottan jól esik, amit reggeli gyanánt elrágcsálok. Az ebéd mellé is nyers zöldségeket szeletelek, meg a vacsora mellé is ... pl. joghurtos-sült karfiol - salátával vagy halas tönkölytészta - salátával vagy barna rizs - salátával - és még nem is kell sokat gondolkodni, hogy mit egyek? jaj mit főzzek? a páromnak persze megcsinálom a husikát, de már nem zavar az illata. Repertoáromba felkerült még a rizspuding is, amit rizsliszttel kell készíteni és forralt bor-zselével tálaltam az újévet köszöntő Helgának és Peternek.

És továbbra sem szedek be olyan csodabogyókat, amiknek nem tudom az összetételét... 1 típust engedtem be az életembe és hónapok óta kitartok ennél, de szerintem ezt mindenki kitapasztalja, hogy mi a megfelelő számára; mi az amiben megbízik és persze nem kell érte horror-árat kifizetni. Na és persze a céklalé és a natúr joghurt minden nap - az egyik a véremért, a másik a csontokért. Ki miben hisz? Én abban, hogy teljesen egészséges vagyok és mintha a testem követné a gondolataimat. És ki hiszi ezt el nekem?

2010 December - Karácsony után

Számomra az idei Karácsony volt az Ünnepek Ünnepe, mert a szeretteim körében tölthettem ezeket a napokat. Hálás vagyok érte a Sorsnak, Istennek - mindegy hogyan nevezzük, mindkettőben hiszek. Hiszem és tudom, hogy nekem is a maximálisat kell nyújtanom minden nap ahhoz, hogy teljesen egészséges legyek, mert ha én nem küzdök magamért, akkor hogyan várom el másoktól, hogy segítsenek ebben?

Jól megleptünk az idén mindenkit ajándékok terén: a mások arcán lévő mosoly többet jelent minden szónál! A legnagyobb meglepetést a Mamámé volt, akit egy vászonképet kapott, amit a családtagjainak fényképeiből varázsoltak össze ügyes kezek! A legöregebb fénykép 1917-ből való, amit sikerült előbányászni a fiókok mélyéről és persze szépen tovább előre napjainkig, még olyan képet is tettünk rá, ahol kendőben vagyok látható (a Mamám meg sem ismert ezen a képen - hála az égnek mintha kezdené elfelejteni az elmúlt időszakot). 

Az ünnepek előtt találtam rá Ady Endre: Karácsony c. versére, amit szétküldtem a barátaim között, mert remekül kifejezi az érzéseimet, gondolataimat; szeretném, ha itt is megjelenne:





I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...



Találkoztunk barátokkal, családtagokkal, mindenki hitetlenkedve néz ránk, amikor elmeséljük a történetünket; illetve látják, hogy élek és viszonylag jól nézek ki. Nem is sejtik, hogy 1 évvel ezelőtt egy zombi voltam, amikor hazajöttünk a kórházból; csak anyuék jöhettek el hozzánk abban a pár napban és nekik is döbbenet volt. Ha jól emlékszem akkor 7 napig nem ettem semmi lényegeset, csak ittam és háztartási kekszet rágcsáltam... nem volt erőm, még a fürdőbe is a férjem támogatásával tudtam kimenni, amikor ott rosszul lettem, akkor a földön feküdve azon sajnálkoztam, hogy porcica és kosz van a sarokban és hogy nem tudtam kitakarítani az ünnepekre (azóta már megtanultam, hogy a takarítás megvár és csak akkor ciki, ha vendégek jönnek).

Szilveszter barátommal és a feleségével vacsoráztunk, az étterem előtt jól megölelgettem és megköszöntem neki, hogy kitartott mellettem ezekben a hónapokban, nagyon sokat számít az, ha a barátaink nem felejtenek el! Vannak olyan barátok, akik amióta megtudták, hogy mi a helyzet, nem telefonálnak, nem írnak, nem jelentkeznek - nekem pedig nincs erőm mindig leveleket írni, amire nem kapok választ. Hála az égnek Szilveszter nem az utóbbiak közé tartozik!


Sok szép pillanatunk volt az Ünnepek alatt, és a szilvesztert két tündéri gyerek és szüleik társaságában töltöttük (ők a barátaink). Lottika rajtam aludt el a "takajóval" 11 óra környékén, Peti fiam is kipurcant a tévékészülék előtt; előtte lufiállat hajtogatósat játszottunk: a párom pumpált, én meg hajtogattam a kezdők szerencséjével. Még fincsit is ihattam - kaptam egy kupica rumpuncsot :-) 


A páromnak horgolt sál (kezdő horgoló-létem harmadik project feladata):