Amikor nagyon sokáig vársz arra, hogy hétköznapi életet éljél - és ez végül el is érkezik, utána már nem szívesen foglalkozol azzal , amin keresztül mentél. Sajnos ez a blog is ilyen sorsra jutott, hiszen tavaly ősszel írtam utoljára bejegyzést. Egy kicsit depressziósabb időszakon is vagyok túl, mert sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek az életemmel. Hónapokig tipródtam azon, hogy mit csináljak? Mihez kezdjek magammal? 2016 óta nem dolgozom, az utolsó kemót 2020 decemberében kaptam, azóta próbáltam testileg és lelkileg is meggyógyulni. Plusz meg kell küzdeni a poszt-menopauza léttel is, amikor is hiába sétálok , hiába változtattam az étkezésemen is rengeteget, semmi sem hatásos. Minden is probléma: zúg a fülem, a koleszterinem egyik pillanatról a másikra ugrott egy nagyot, izzadok ezerrel (még mindig), az intim problémákról nem is beszélve. De figyeljek a csontritkulásra is, plusz elmúltam 45 éves, így bejött a képbe a mammográfia - ez utóbbi helyett emlő tomoszintézist csináltattam. Nemrégiben voltam hasi és nyaki ultrahang vizsgálatokon, mellkas röntgenen - szerencsére minden daganat maradvány stabil és nem változtatják a méretüket. A vérképem is normális, tumormarker is alacsony.
Visszatérve az útkeresésre: annyi minden ötletem volt a tavalyi évben. 2 hónapot dolgoztam egy cég pénzügyén részmunkaidőben, amiben nagyon elfáradtam testileg és lelkileg is. Közben napelemet telepítettünk, pályázati támogatással - ebben az a kikötés van, hogy a napelemmel ellátott lakcímen nem lehet vállalkozás 3 évig. Pedig minden vágyam volt egy kis horgolós vállalkozás megnyitása, jó pár hónapig ennek a bűvkörében éltem. Aztán rájöttem, egy jótékonysági vásár folyamán, hogy nincs fizetőképes kereslet a munkámra. Mert addig rajonganak az emberek a munkáimért, amíg csak úgy szeretetből, ajándékba adom, ezt tapasztaltam. Fogalmuk sincs, mibe kerül a fonal és a ráfordított munkaidő mennyire jön ki. Le kellett tennem erről a horgolós vállalkozás ötletemről, ami annyira megviselte a lelkem, hogy hónapok óta rá sem bírok nézni a horgolásra, csak néha - néha készítek valamit, egy -egy családi ünnepre, ajándékba.
Aztán tavaly ősz óta annyi körülöttünk lévő embernél voltak nehézségek, hogy naponta több órán át csörgött a telefonom és meghallgattam azokat, akik hozzám fordultak. Volt olyan napom, amikor reggel 8-tól délután 5-ig a telefonon lógtam - erre nem tudok jobb kifejezést találni, pedig nagyon komoly problémákat hallgattam végig ilyenkor. Elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy lehet, hogy ez az én utam, mások segítése? De nem találtam elég szeretetet ebben, olyan szeretetet, ami engem is kiegyensúlyoz. Némelyik telefonáló annyira önzően viselkedett, hogy ha hozzám került a szó, akkor azonnal belém is fojtotta, meg sem hallgatott. A gondolat tovább gyűrűzött: Mi hiányzik a legjobban az életemből? Egy gyermek. Mi volna, ha ilyen irányban mennék tovább, ahol gyerekeknek segítenék? Nézegettem tanfolyamokat, aztán a decemberi időszakban egyre több egyetem hirdetését dobálta fel az egyik közösségi oldal. Be is adtam a jelentkezésem január folyamán egyetlen egy szakra, ahová két hét múlva megyek motivációs beszélgetésre. Nem mondom, hogy nem izgulok, de azt gondolom, hogy vagyok annyira határozott személyiség, hogy meg fogok tudni felelni. Ha minden jól megy, 50 éves leszek, mikor újra diplomázni fogok. Ebbe még belegondolni is furcsa. Drukkoljatok nekem!
Pár fotó az elmúl fél évből:
