Tetszik vagy sem, de eljött az az idő, amikor fel kell venni a régi életem ritmusát. A magyar törvényeknek köszönhetően amikor lejár az 1 év táppénz, a háziorvos automatikusan elindítja a kedves beteg leszázalékolását. Mindenki eldönti a saját kis valóságában, mit szeretne: én ezt kimondottan NEM. Ezért jövő héttől visszaállok négyórás, itthonról bedolgozós "műszakban" a munkahelyemen. A szokásos havi vérvétel eredménye továbbra is stabil: fehérvérsejt szám 4000 felett - ergo jónak mondható! Így döntésem is egyértelmű volt - vissza a normál valóságba! Tényleg olyan munkát végzek, amit itthonról is meg tudok oldani, csak internet kérdése az egész: máris látom a doksijaimat, elérem a szükséges anyagokat. Elszámolgatom a statisztikákat, elbíbelődöm a problémás kérdésekkel. Közben vagy megfőzök, vagy kitakarítok vagy kézimunkával agyoncsapom a maradék időmet.
Bevallom azonban, hogy elszoktam az emberi társaságtól! Mármint oké, hogy a családom körülöttem van, nem is erről beszélek.. hanem újra visszaszokni, újra felvenni bizonyos viselkedési normákat. Persze már belefutottam esztelennek tűnő helyzetbe, amin még egy napig rágódtam utána. Pedig egyszerűen csak önmagamat adtam.. hogyan leszek képes újra megérteni azt, ha másoknak más a probléma küszöbük?! Mert az enyém egyértelműen megváltozott! Ami másnak gond, azon én csak mosolygok.. Tegnap egy rádóműsort hallgatva felszisszentem az egyik betelefonáló után: ha hétfő van, akkor szomorúnak kell lenni?? Életem... ott csessze meg az egész, ha azért nincs jó kedved, mert hétfő van! Én vigyorgok reggel, ha látom, hogy a párom ott szuszog mellettem és kaptam megint egy új napot, amin itt lehetek. Ehhez a felfogáshoz azonban át kell esni 4 év limfóma elleni küzdelmen?
Amíg daganatos beteg voltam, azért csodálkozott rám mindenki. Most, hogy gyógyult limfómásnak gondolom magam, most meg azért csodálkoznak rám, ha egyszerűen csak örülök az Életnek. Mert szép. Nem tudok mást mondani, gondolni.
