Múlt héten szerdán telefonált kezelő orvosom, hogy megjött az OEP engedély a Brentuximab-ra, az új immunterápiás gyógyszerre. Jelen pillanatban hazánkban ezt a készítményt még nem adják csak úgy, méltányossági alapon lehet kérelmezni az illetékes szervek felé. 3 hétig vártunk az engedélyre... tudom, hogy Isten malmai iszonyú lassan őrülnek, főleg a bürökrácia útvesztőiben, de belegondoltam abba, hogy 3 hét alatt akár meg is lehet halni vagy a hozzátartozóim elkezdenek kéregetni az első adag gyógyszer árára.
A csütörtöki napot már az ismerős A-Bel osztályon töltöttem, ismerős arcok között. Senki nem örült nekem, no nem azért, mert nem kedvelnek, hanem amiért a vendégszeretetüket élveztem: a limfóma miatt. Az immunterápia mellé kaptam egy kis kemót is, mert eléggé szétterjedt a betegség, jelenlegi stádiumbeosztása IV/B. Ettől nem igazán vagyok boldog, de az, hogy sem a nyakam, sem a tüdőm mögött és a hónaljban sem világítanak a megmaradt, régi daganatok - valahol ez a tudat vígasztal.
Pénteken délelőtt is kaptam még infúziót, de kora délután párommal már robogtunk is hazafelé. A hétvégét pizsamában, ágyban és a zöld hányós-vödröm társaságában töltöttem. Igazából a gond nálam az, hogy ha nem eszem, akkor a gyomorsav-termelésem az egekbe szökik és ettől próbálok megszabadulni bokákolás útján. Szóval ne hívjuk ezt igazi hányásnak...
Az orvosom azzal kezdte a találkozónkat csütörtökön reggel: nem tudok ígérni semmit. Azonban ha erről a gyógyszerről faggatom, akkor annyira határozott és elszánt lesz, úgy látjuk, hogy bízik a sikerességében.
Az első jó hír így a kezelés után az, hogy a több hete tartó lázasság után tegnap este egyetlen egy lázcsillapítót sem kellett bevennem. Fizikálisan jól vagyok, a lelkem meg nem tudja még, hogy mire vállalkozott, vagyis inkább azt mondom: tudja, csak nem akar tudni róla.
