Az emberi élet vége mindenki számára egy rejtély. Fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk azután a bizonyos pont után, soha senki nem jött még vissza, hogy elmondja, mi van az Élet után? Gyerekként sokszor gondolkodtam ezen és félelemmel töltött el a tudat, hogy egyszer véget ér a földi pályafutásom. Nem találtam a választ a fejemben felmerülő kérdésre. Mert nem tudom megmondani, mi volt azelőtt, hogy megszülettem. És nem értem, hogy mi lesz azután, ha már nem leszek. Mint ahogyan minden családban, sorra távoztak a családtagjaink: nagyszülők, dédszülők követték egymást az úton, elmentek és szegényebbek lettünk a lényük nélkül. Azután az Apu, fiatalon, 45 éves korában. Nagyon dühös voltam rá, mert úgy láttam, nem küzdött a betegsége ellen. Valószínűleg nem volt igazam, mert a saját maga világában megtette a tőle telhető maximális dolgot: eljárt a kemókra.
Aztán egyszercsak a halál fogalma megérkezett a mindennapjaimba. Mert mit gondolunk először, amikor meghalljuk a diagnózist? Mire gondolunk azonnal? Persze, hogy erre. De az orvosom azt mondta, hogy meggyógyít és még gyerekünk is lehet. Azonban a kezelések sorra csődöt mondtak. A halál fogalma igazán akkor lopakodott be az életembe újra, amikor a sikertelen kezelések miatt el kellett ezen gondolkodni, mi van ha velem is megtörténik...? Volt életemnek egy olyan szakasza, amikor már nem aludtunk hosszú hónapok óta, legalábbis egy-két órákat. Félelmem napról napra nőtt, ahogyan a lázam kúszott fel a gerincvelőmben és lüktetett a fejemben. Volt olyan is, hogy hallucináltam, hogy eljött értem a Halál, láttam bekukucskálni az ablakon. Aztán halasztást kaptam, megmentették az életem. Majd megint hirtelen közel kerültem: összeomlott a keringésem. Majd transzplantáció, majd 8 hónap remisszió, majd megint visszatért a limfóma, megint durva kezelés és végül az immunterápia, amivel újra haladékot kaptam. Azóta nagyra becsülöm a hétköznapokat, egy jó dalt a rádióban, az ételek finom ízét, hogy kismadarak falatoznak télen a kertben kihelyezett madáretetőben és hogy nyáron kék az ég és ettől a Balaton, és piros a paradicsom a teraszon és hiszek a mosoly erejében. Az elmúlásról ma már mást gondolok, mint 10 évvel ezelőtt.
A héten párom Nagypapája távozott közülünk. 88 éves korával bátran állíthatom: sok mindent látott az élete során. Határozott és jó ember volt, keményen dolgozott és nyugdíjas éveiben sem volt tétlen. Feleségét - a Nagymamát - már majdnem 20 éve eltemették, az utóbbi időben már nagyon vágyott utána. Mivel nekem a nagyszüleim már nem élnek, számomra is Ő volt mostanában a Nagyapa. Ő elment, temetőben pihen most már pár napja, az általa oly szeretett Nagymama mellett. Nyugodjanak békében, vigyázzák álmukat az Égiek!
Az ittmaradóknak pedig a következő sorokat hoztam, ha jól olvastam, eredete vitatott, nem Marquez, hanem egy mexikói származású férfi írta (Johnny Welch, ezt írják az interneten):
"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”. Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.
Küldd el ezt annak, akinek akarod. Ha nem teszed meg ma, a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap. És ha nem teszed meg, az sem érdekes. Ez az a pillanat.”
