"Nézd, lassan itt az éjszaka,
És végre eljutok haza
Magamban a város ezer képével.
Elfogynak mind a színek,
S dobognak mind a szívek,
S betakar az éj tengere kékjével.
Siess hát, nyiss gyorsan kaput,
Nyisd ki az álom kapuját!
Engedj be, időnk rohan, eltelik!
Zárd be az ajtót mögöttem,
(S) ha örülsz majd, hogy megjöttem;
Dobd el a kulcsot, s ne keresd reggelig!
Ne keresd reggelig! Ó reggelig."
Úgy néz ki, hogy lassan én is hazajutok. Oda haza, ahol a párommal éljük egyébként normál kis életünket, közös napjainkat. Pénteken a vérvételen elértem a 4850-es fehérvérsejt számot, ezzel elhagytam az alsó határértéket! Tennék most ide egy hatalmas vigyorgó arcot, de olyan billentyűzetem nincs :-) szépen elkezdett dolgozni az immunrendszerem. Főorvos asszony is rábólintott a költözésre. Pakolgatok: ruhákat nézem át, ágyneműt-törölközőt hajtogatok, konyhai holmikat csomagolok. Anyukám közben elszomorodik, látom rajta - egy időre újra a "kisgyereke" voltam és most megint elveszít. Senkinek sem egyszerű ez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése