Kedvenc maci-párommal kezdeném a bejegyzésem: ezek mi vagyunk :-) az esküvői tortán! Háttér gyanánt a fehér ruhám indás mintája látható. Olyan szép volt az a nap 7 évvel ezelőtt...
A férjem elég kitartó egy pasas, ahhoz képest, hogy milyen rémtörténeteket hallottunk az elmúlt években ismerősöktől, nővérektől - kemók alatt tönkremenő házasságokról. Mindig azt mondja: ha Te nem adtad fel, akkor én miért tenném? Még az intenzív osztályos kerülőm alatt is azt mondogatta, hogy ha valaki, akkor én biztosan kijövök onnan... én is ezt mondogattam, csak egy fehér szobából ilyen-olyan csövek és gépek társaságában. A csontvelőig ható fájdalom kellős közepén, amikor belémpumpálták a keringésjavító infúziót..
Mi szép ebben a házasságban? Szerintem az, hogy egyfelé tartunk; az elképzeléseink megegyeznek a világról és annak dolgairól. Veszekedni ritkán szoktunk: no nem azért, mert én nem vagyok vérmes nőszemély, hanem azért, mert Vele nem lehet. Biztosan küldetésünk is van, ha ennyi megpróbáltatás után még mindig együtt maradhattunk - sejtéseink már vannak, hogy mi lehet ez, miért is kell élnünk a jövőben. Együtt, egymásért - és nem egymás ellen. Jó néha csak összebújni, itthon megnézni egy filmet végre közösen. Jó az, hogy egymásra mosolygunk, miközben az egycentis hajamat birizgálja.. Másoknak segíteni, ez is jó!
9 éve ismerjük egymást. A sors furcsa fintoraként akkor kaptam a páromat az életemben, amikor apukám haldoklott (daganatos betegségben). Már nem ismerhették meg egymást, ezt őszintén sajnálom! Habár nem tudom, mi lett volna, ha találkoznak, mert apám nem volt egyszerű ember (az alkohol miatt). Valahogyan biztosan kijöttek volna...
Várom már nagyon, hogy újra a közös otthonunkban legyek! Hiába vagyok itthon, az "otthon ott van, ahol megállunk" ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése