Egy kedvenc

Vörösmarty Mihály - A VÉN CIGÁNY

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vízen?

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

És keményen mint a jég verése,

Oda lett az emberek vetése —

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

...

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserü levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon.

Akkor húzd meg újra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel újra a vonót,

És derűljön zordon homlokod.

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.