Mostanában nem történik semmi érdekes felénk, a kétheti kezeléseket leszámítva. Éljük a normális házaspárok életét: munka - otthon - munka körforgását futjuk. A hétkönapok egyszerűsége számunkra felüdülés, még akkor is, ha a munkában kemény kihívásokkal találjuk magunkat szembe.
Ma kaptam meg a 17. kezelést, most a kölni pályaudvaron csücsülök. A változatos utazóközönségből hadd emeljem ki a hajléktalan bácsit, aki mindig fél 7 körül érkezik meg a lounge-ba, sporttáskáival, hátizsákjával, hordozható tévéjével. Illata másfél méteres sugarú körben elviselhetetlen, kicsit távolabbról szemlélve nincs gond ebből. Már kikérte a szokásos söröcskét, lesz még jó pár belőle, meg is vacsorázik, ugyebár itt ingyen van a kaja-pia. Aztán 9 óra magasságában szedi a cókmókját, és kimegy a nagyvilágba. Szó szerint csak a "nagyvilág" vár rá, mert legutóbb elmondták az itt dolgozók, hogy bizony hajléktalan, aki a vonatokon alszik. Van egy éves DB klubkártyája, azzal jogosult bejönni :-) az ötlet jó, csak tudnám miből fizette ki a több ezer eurós díjat?! Vannak állandó utasok, velem együtt, akik már mosolyognak a jötte láttán. Van, aki döbbenten figyeli, lemeredve nézegeti. Mivel én már tudom, hova fog ülni (a konnektor mellé), így az illatorgiát elkerülve látom Őt. Szerintem jól csinálja: megkapja a söröket, szendvicseket - biztosan kiszámolta, mennyire gazdaságos.
Ma is megérkezett időben! Tehát ma is kerek ez a világ: Köln, kezelés, és a váróban a bácsi - ezek nélkül milyen unalmas is lenne!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése