A mai nap már a 2. hétköznap a munkám nélkül. Múlt pénteken volt az utolsó napom, terveztem sok-sok mindent arra a napra, a fele sem valósult meg. Kolléganőmmel búcsú-reggelivel készültünk a kollégáknak, Ő gyesre ment, én meg csak úgy el, pihenni.
Azon a napon volt minden: utolsó pillanatban, bejelentkezés nélkül érkező beszállító, aki mindenáron velem akarta megoldani a problémáját; utolsó pillanatban megérkező engedélyek szerződések felbontására, panaszkodó emberek, hogy mit csinál rosszul a vezetés.
Nagyon sajnálom, hogy le kell zárnom életem ezen szakaszát, mert rengeteg dologban támogatást kaptam tőlük, de mostanában úgy éreztem, hogy a stressz újra belopja magát abba az elviselhetetlen szakaszba, amitől már aludni nem tudtam. 2 hónapig rágódtam a dolgon, azt éreztem, hogy nem tudok minden téren megfelelni. Folyton rohantunk mindenhová, a hétköznapok egybefolytak. Akkor mondtam azt, hogy megállok, mert ha nem, akkor ebből nagyobb baj lesz! 37 évesen el tudom dönteni, hogy mit akarok csinálni és mit nem.
8 évet dolgoztam velük, ebből 7 évet a limfómával való küzdelemben. Szerintem klassz kis csapat :-) örülök, hogy részese voltam ennek a családnak, mert ez egy kis család, akárhogyan is, a munkában sok időt töltünk, nem lehet érzelemmentesen csinálni a hétköznapokat. Az érzés, hogy tartozunk valahová - főleg a nehéz időkben - felbecsülhetetlen! Jó volt ide tartozni!
De most már más az irány... elsőnek kitakarítok itthon, meg kidobálom a kallódó dolgokat. Aztán ma érkezik barátnőm kislánya, pár napot velük fog tölteni - ezt már a tavasszal lebeszéltük és én állom a szavamat. Be kell mennem az adóhatósághoz, fixáltam órákat a német tanárnőmmel és fel kellene hívnom az edzőmet is, megyek tornázni. Jövő héten kezelés Kölnben, utána egy pár napos pihenés a barátokkal. Mikor fogok így unatkozni?!
Képek a búcsú-reggeliről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése