Néha nehéz nem sírni, erősnek mutatni magunkat mások előtt. Impulzusok érnek, nehéz a szívnek egyben maradni. Valahogy ez ma olyan nap, hogy keveset is aludtam a vonaton, fáradt is vagyok, kezelés is volt és szédülök is napok óta.
2 hete egy bácsinak énekeltek a nővérek "happy birthday"-t. Akkor is párás szemekkel kapcsolódtam az éneklésbe. Ma egy középkorú pár férfi tagja vígasztalta a feleségét, magához ölelve, puszikat nyomva a homlokára, pedig a férfi volt a beteg. Délelőtt egy görög fiatal emberrel beszélgettem, sokszor összefutottunk már, de most leültünk együtt kávézni. Hasonló "karriert" futott be Ő is... mint én, folyton visszaesett, pedig már az idegen donoros transzplantra készült. Azután a bulgáriai hölgynek mondták meg délután, hogy amivel kezelik (brentuximab + bendamustin) sajnos nem segít neki. Piszkosul ismerős érzés. A fiával beszéltem, folytak a könnyei.. kértem, hogy nézzen rám, én is itt vagyok még mindig. Mondtam, hogy menjenek, egyenek, sétáljanak, de ki fognak találni valamit a kölniek! Mondták, hogy bíznak ebben, mondtam én nem bízok, hanem biztos vagyok benne!
Ilyenkor eszembe jut, hogy a Hodgkin egy jól kezelhető betegség, ezt mondták az első diagnózisnál 2009-ben. Meg hogy nem illik belehalni... az ilyen nap után, mások harcát látva, ezekre a bölcs kijelentésekre csak legyinteni lehet, meg félrehúzott szájjal azt mondani: ha-ha, tényleg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése