Azért ez a fránya MIFAP kezelés odaütött a vérképemnek rendesen, alig-alig tér magához. Ma második hete, hogy ittmarasztaltak az Onkológián - a fehérvérsejt számom 10 napig meg se mozdult, hiába nyomták belém az injekciókat esténként. A trombociták sem mutatnak jobb képet, ők is a béka feneke alatt szaladgálnak, hol 19 aztán másnapra elveszítek belőle pár darabot.
Meglátjuk, hogyan alakul a mai vérkép, még az is lehet, hogy hazaengednek!
Valószínűleg nagyon kiül az arcomra, hogy bánatos vagyok a bezártság miatt és sokszor ezt azzal azonosítják, hogy utálom őket. Tegnap aztán doktornőmmel ücsörögtünk kicsit, elszipogtam, hogy a fene se akar meghalni 35 évesen és én piszok mázlista vagyok az Élet többi területén: szerető férj, szerető család, rendezett körülmények. Hogy ebből a piszok mázliból egy kicsi már átvándorolhatna ide is, a limfómához. Nem, nem kell nekem pszichológus, mert lehet, hogy még a végén én tanítanék valamit neki. Az élet szeretetét, vagy valami hasonlót. És hogy nagyon hiányzik az otthonunk..
Vagyis ez ebben a formában nem igaz, hogy az otthonunk hiányzik. Nekem a párom hiányzik, mert ahol együtt vagyunk, az az otthonunk. Most meg megint külön "futkározunk": én itt az egyszobásban, Ő meg a munkahely-lakás-kórház között ingázik.
Tegnap-ma kicsit szédülős napot tartok, gondolom ez a folyton változó időjárás odatesz rendesen a fejemnek. A hajamat is le kellene vágni, sajnos megállíthatalanul hullik. Ha hazajutok, ez lesz az első dolgok egyike: jöhetnek megint a kendők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése