Ehhez a bejegyzéshez az szolgáltatja a jó alapot, hogy a héten Csopak szőlőhegyén vacsorázhattunk kollégáinkkal és barátainkkal. Hétfőn-kedden-szerdán sok vendégünk volt a munkahelyen, Európa minden tájáról érkeztek látogatóba, megbeszélésre. A legvégén itt maradt a mi Wolfgang kollégánk, aki nagyon sokat segített az első kölni kiutazások alkalmával: próbált szállást találni lehetetlennek tűnő helyzetekben, illetve lelket önteni belénk, amikor mi lendületünket elvesztve szemléltük az eseményeket.
Úgy gondoltuk, hogy nem csak Őt visszük magunkkal, hanem egy másik srácot is, mint ahogyan kiderült, az Ő felesége is küzd a rákkal - szóval közös téma akadt bőven. Néha nevettünk, néha sírva meséltünk a múltról egymásnak és arról, hogy normálisan akarunk élni ennek ellenére a hétköznapokban.
A Balaton gyermekkorom emlékeit őrzi. Ugyan nem ezen a részen, hanem kicsit odébb töltöttük a vakációkat. Azóta is nagy rajongója vagyok a tónak és most, hogy ennyire szépen fejlődik, egyre több helyen jönnek arra rá, hogy jó minőséggel, jó szolgáltatással lehet visszacsábítani az embereket, lassan a renoméja is visszaáll a környéknek!
Amikor Almádiba költöztünk 2012-ben, egy kis időre, akkor béreltünk egy házat, a magunk kedvére. Elmondom azt is, miért: hogy az utolsó hónapjaimat azon a helyen töltsem, ami mindig is kedves volt a szívemnek! Akkor, a kezelések nélküli hónapokban, egyre növekvő bucikkal a nyakamon arra gondoltunk, hogy már nem sok van hátra - és akkor úgy döntöttünk, hogy leköltözünk oda. Bennem volt még egy olyan indok is, hogy ha valami történne és az otthonunkban történne, akkor Árpi hogyan élne itt tovább?! Kimondom kerek perec: meghalni készültem, és ezt mások is látták rajtam.
Hála az Égnek, a történet más fordulatot vett, a Szent Imre kórházban rábeszéltek a folytatásra!
2 képet hoztam: egyet a napos Csopak hegyoldalból, egyet meg a közeledő vihar pillanatáról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése