Azzal jött be szeptember első reggelén a kollégám, hogy meghalt a sógornője az éjszaka, aki leukémiával küzdött. Tüdőgyulladás vitte el... már átesett egy idegen donoros transzplantáción, aztán adtak neki újra valami csontvelő alkotó elemet a testvérétől, aztán sugarazták és aztán kemoterápiát javasoltak neki, de megtagadta. Mint utólag elmesélték: Évi tudta, hogy már nem sok van hátra az életéből és a kemóval csak pár hónappal tudták volna meghosszabbítani a küzdelmét. 30 éves volt, nyugodjon békében!
Emailben beszélgettünk, személyesen nem ismertük egymást. A nyári szabadságom alatt egyszer volt egy olyan érzésem, hogy el kellene menni hozzá, meglátogatni; de a párom lebeszélt róla. Most már tudom, hogy miért; párom megérzései sokkal jobban működnek, mint az enyémek.
Évi halálával önkéntelenül is elkezdtem párhuzamokat vonni és bekerültem újra a "betegség körforgásba" - napról napra rosszabbul éreztem magam. Az addig nem fájós csomók újra fájni kezdtek a hátamban, elkezdtem félni, Kata minden héten elmondta, hogy most már aztán elég volt ebből, mert nem lesz jó vége.. de nem hallgattam se rá, se másra. Aztán válaszút elé állított és rávett, hogy az életemről táblázatot vezessek: mit eszek, mit csinálok, mit érzek, ha változott valami, akkor mi változott?... a mai napig töltögetem ezt a táblázatot!
Elvesztettem kb. 4-5 hetet a gyógyulásban.
A természetgyógyászom SVT terápiát kezdett el nálam használni, a terápia után a párommal hihetetlen módon összevesztem hazafelé a kocsiban egy számomra fontos dolgon, amiról úgy éreztem, hogy elhanyagolja - a reakciója: na végre, ezen a fronton is történik valami!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése