A Párom

Végigcsináltuk együtt a kemókat: én kaptam az infúziót, Ő pedig ült az ágyamnál. Azt gondolom, hogy nagyon türelmes férjjel ajándékozott meg a Sors. Nem tudom, hogy hány pasi képes lecserélni asszonykája fehérneműjét, amikor kisebb és nagyobb "balesetek" esnek meg vele vagy éppen rendületlenül tartja a zacskót, ha hányni kell, mert nekem már nincs erőm. Mindenesetre Szerbiában, amikor a doki bácsinak elmesélte az addigi történetünket és az öregúr azt válaszolta neki: köszönöm, hogy kitartott a felesége mellett, akkor elszakadt nála egy vastagabb cérna, amit már karácsony óta próbált egyben tartani, a kezelőorvosom legnagyobb igyekezete ellenére (pl. a tanácsa miatt: váljon el tőlem, majd az megoldja a problémát és nekiállok küzdeni a kór ellen).

Kata szerint bennünket egy egészként kell kezelni és roppant szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk. Azt hiszem, valami ilyen is elhangzott az első találkozók egyikén: a párom szeretete nélkül már nem lennék életben.

Biztosan nehéz volt azt hallania tőlem, amikor áprilisban megkértem, hogy ne hagyjon meghalni a kórházban, méltóságban szeretném leélni a hátralévő életem. Nem tudtam, hogy mitől szenved a háttérben, mert igyekezett megóvni ezektől a dolgoktól, amennyire csak lehetett... de kitartott és most azt nézem éppen, hogy milyen piros a nózija az egész napos orrfújástól, mivel sikeresen beszedett valami bacilust :-))

Arról nem mi tehettünk, hogy a cégünknél gazdasági válság volt és havonta 2 nap fizetés nélkülit kellett kivenni, meg 2 nap szabadságot, hogy átvészeljük valahogyan a krízist. Ezért tudott bejönni velem a kezelésekre, valószínűleg ez pár embernek nem tetszett a kórházban.

Szerencsés ember vagyok, hogy egymásra találhattunk :-) boldog vagyok Vele és Mellette. "Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza" - kicsivel több mint 6 éve ismerjük egymást, ebből 4 éve vagyunk házasok. Viszonylag hamar összeköltöztünk, 2 hónappal a megismerkedésünk után már együtt éltünk, rá fél évre megkérte a kezem! A lánykérés a következő képpen zajlott: munkából mentem haza és arra lettem figyelmes az ajtóhoz érve: valami lángol a lakásban, a bejárati ajtó feletti üvegen át játszottak a lángok fényei. Istenem, mondtam magamnak, ha ég a lakás, maximum átszaladok ide a szomszédba a tűzoltókhoz, de én most akkor is bemegyek és megnézem, hogy mi ég, mert a páromat elküldték valami alkatrészekért az egyik beszállítóhoz. Nyitom az ajtót, zörgök a kulcsokkal, beléptem és a földön kis mécsesek égtek, egy nyilat formázva, ami a nappaliba mutatott... asszem, hogy nagyon elképedtem! A nappaliban mécsesek égtek megint, szivet formáztak és középen egy csokor virág :-) meg képeslap, hogy menjek át a másik szobába, mert akar nekem valamit mondani.. átmentem és ott vigyorgott az ágy mögött, térdelt.. és kérdezett :-)

És az Ő elmondása: egész délután erre készült, megkérte a kollégáit, hogy mondják azt nekem, el kellett mennie egy beszállítóhoz alkatrészért, így Ő kiosonhatott a városba vásárolni mécseseket és virágot. Megkérte az Andrást az én kollégámat, hogy figyeljen rám, amikor elindulok haza, akkor azonnal telefonáljon neki! András kiment valamiért egy 10 percre az irodából nem sokkal 4 után és én ez alatt az idő alatt elindultam a buszra, a frászt hoztam rájuk, mert nem tudták, hogy most akkor mi van?? A kis mécseseket nem gyújthatta meg korán, mert leégnek... szóval igyekezett az ablakból skubizni engem...

Nekünk sem jönnek össze csak úgy és egyszerűen a dolgok, már megfigyeltük; de ez nem baj, mert mindenért megküzdünk mi ketten, csak hagyjanak küzdeni.